A megértés nyelve. Az Apokrif tanításának nyelvi-poétikai aspektusai és az anyanyelvi kulcskompetencia

Absztrakt

A magyarországi irodalomtanítás változásai – a 2020-ban bevezetett új Nemzeti Alaptanterv és még inkább a 2024-ben debütált új típusú magyarérettségi – az irodalomtanítást amúgy is jellemző válságot talán még inkább elmélyítették. A válság külön aspektusát jelentheti azonban az olvasáshoz, információfeldolgozáshoz, adatdekódoláshoz, vagyis a digitális szövegfeldolgozás térnyeréséhez (talán egyre inkább egyeduralkodóvá válásához) kapcsolódó tendencia, amelynek valószínűsíthetően nagy hatása van a magyar diákok hagyományos szövegértési kompetenciáinak hanyatlására és a funkcionális analfabetizmus terjedésére. Kérdés, hogy az anyanyelvi kulcskompetenciát érintő változások, a digitális, gyors, multitaskingra építő szövegfeldolgozás és az irodalomtanítás módszertana miként hangolható össze. A diákbefogadót, a megértést, a megértés nyelvi alapjait és kiindulópontjait a tanulási-tanítási folyamat centrumába helyező, a nyelvi képességek megváltozását realizáló módszertani gyakorlat talán esélyt nyújt a válság kezelésére. Ehhez azonban elengedhetetlen a megváltozott helyzet tudomásul vétele és mérlegelése mellett arra is válaszokat keresni, hogy elegendő-e az eddig ismert módszertani keretek átgondolása, esetleg szükséges-e teljesen új, immár a digitalizáció szövegfeldolgozási stratégiáihoz igazodó módszerek bevezetése, vagy pedig új feladatként azt szükséges-e nyilvánvalóvá tenni, hogy ez a változás negatív társadalmi problémaként van jelen a harmadik évezred harmadik évtizedének közepén. A témakör áttekintéséhez megfelelőnek tűnik Pilinszky János beszédmódjának és a 20. század egyik legnagyobb integratív költeményének, az Apokrifnak a gondolkodás középpontjába helyezése, minthogy az életmű és a szöveg is erőteljesen reflektál a nyelvre, a nyelvben a nyelv segítségével megtörténő megértés kérdéskörére, valamint a befogadás mikéntjeire.