Lapot kérek, 2011. augusztus-szeptember PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jánossy Lajos   
2011. október 16. vasárnap, 14:26

Megjelent: http://www.litera.hu/hirek/lapot_kerek_2011_augusztus_szeptember


A Jelenkor és az Iskolakultúra című periodikák esélyei kockán forognak. Megjelenik remélhetőleg a Holmi, a Vigilia és a Kortárs, amelyek a lapdiszpécser asztalán szép ötös fogatban elrendezettek. - Jánossy Lajos augusztus-szeptemberi lapszemléje.

 

Dicsérni jöttem, nem temetni, jóllehet a természet(em) nem ezt diktálja, mondja az alapos lapleolvasó, mialatt bánatát hátrébb sorolja, miszerint sárgul már ligetünk, díszei hullanak; szokásától eltérően, nem a kint felejtett nyugágyak és a partról bevont lépcsők látványa ringatja a mézédes szüreti mustok szentimentális hullámain az olajba mártott kikötők télre készülő, ökörnyáladzón színlelt nyugalma felé.

Nem, most nem feledkezhetik bele a mindent felülmúló, a balatoni bolhapiacokon számolhatatlan mennyiségben megcsodálható és beszerezhető, vastag faktúrájú giccsmutatványokba, nem kísérelheti meg hasonlóképp dúsított habzású felületen vidáman temetni a bicskás nyarat, hősiesen ünnepelni a szalonnás őszt, daliásan várni a paplanhuzatos telet. Nem odázhatja fő feladatát, a lapszemellenőrködést, főleg azért nem, mert az a bizonyos lapzsemle egyre többször hajlamos, hogy a vajas oldalával érjen földet.

Mit ért a laplengető a fenti igényes halandzsázás alatt? Azt, hogy augusztusi-szeptemberi divatbemutatóján olyan modelleket vonultat fel, akik közül a jövőben néhánynak a kifutóra lépni esélye szerénynek mutatkozik. Még konkrétabban arról, hogy a Jelenkor és az Iskolakultúra című periodikák sorsa kockán forog. Pontosítva: lehetséges, hogy a következő évben nem jelenik meg a Jelenkor – noha a legfrissebb hírek szerint egy mentőövet még utánahajítottak – és támogatás híján nem jelenik meg az Iskolakultúra. Megjelenik remélhetőleg a Holmi, a Vigilia és a Kortárs, amelyek a lapdiszpécser asztalán szép ötös fogatban elrendezettek.

Jóllehet a lapszemle kötött táncrendet követ, ezúttal a lapszemfüles nem hagyhat szó nélkül egy, noha váratlanságában nem egyedülálló, tartalmában mégis egyszerre és finoman szólva elgondolkodtató, ugyanakkor vérforraló döntést, melynek értelmében az Új Színház igazgatója Dörner György, intendánsa pedig Csurka István leend. Sem Dörner színészi, sem Csurka valahai drámaírói kvalitásai nem vonatnak kétségbe, de felfüggesztetnek, amikor a lapszámosban az elemi erejű tiltakozás hangja kél; a két alkotó, amúgy a szakmai zsűri által elutasított pályázatában olyan program fogalmazódik meg, amely a huszonegyedik század Budapestjén, az ország fővárosában a két háború közötti Magyarország legrosszabb és legsötétebb, tehát mérgező és környezetszennyező hagyományának a felelevenítését tűzi ki célul. Annak jegyében fogant, ezt nem is teszi kérdésessé. Nem csak akcentusaiban, hanem programszerűen üzen hadat saját terminológiája szerint a dekadensnek, a züllöttnek, az idegennek, a magyarellenesnek stb. ítélt kultúrának, az európai értelemben vett szabadnak, színesnek, sokfélének. A választhatónak. És innen a lapellenőrt nem érdekli, milyen politikai harcok állnak a háttérben, ki kivel kel birokra, vagy ki kin vesz revansot, szereti a vitát, de ehelyütt azt állítja: nem lehet vita: az Új Színházat olyan ideológia játékszerének vetették oda, amely nem ismer se Istent, se embert, művészetet sem ekképp. Semmit nem ismer, megismerni nem akar, és tegyük hozzá, azt sem ismeri, amiről úgymond beszélni terve, mert „az”/az: a/A magyar ebben a nemtelen egyszerűségben és pökhendiségben – egyszerűen nem létezik.  De nem is megy itt tovább a lappangó, csupán – amúgy ebben a rovatban blaszfém húzással - szíves figyelmükbe: ajánlja (sic!) a győztes pályamű szépirodalmi igényű, felülmúlhatatlan, 2011 (!) Magyarországán született, „színházcsináló” szövegét.

De és dafke és gegen alles a lapimitátor megkísérli ladikját visszaevezni a szellem aulikusabb vizeire: a kiváló Géczi János főszerkesztette Iskolakultúra július-augusztusát, a Határátlépések számot bontja meg, amelynek írásai a kolozsvári, a miskolci, a pécsi és a helsinki egyetemek doktoranduszainak tollán fogant PHD-dolgozatok. Ezekből az Iskolakultúra most hallatlan bőségű válogatást közöl. A gazdagsága olyan az Iskolakultúrának, mint egy vaskos étlap, amelyet valamely vendéglőben  bizalmatlankodva bökdösnénk, esetünkben azonban ünneplünk, mert – stílben maradva –, ha csak étlapszerűen soroljuk fel a tételeket, cikkünk már komplettnek mondható. Tehát: az Iskolakultúrában a vizuális és verbális narratívák hasonlóságát-különbségét a fényképek tükrében mutatja fel Szalma Anna-Mária, az idő nyelvi képét veti össze rendkívül láttató fordulatok, szólásmondások mentén a román és a magyar nyelvben Magyari Sára, Garadnai Erika a felső-magyarországi hitviták retorézisét vizsgálja; a gúnynevek és a szerzői nevek játékát, a tizenhetedik századi jezsuiták és protestánsok közötti, az ügymenet súlyára nézve komoly, ugyanakkor nyelvileg hallatlanul leleményes évődést, Virágh András végre ismét előveszi a méltatlanul feledésre ítélt Cholnoky Viktor novellisztikáját, Kovács Ferenc Dávid a századforduló neuraszténia-kultuszát világítja át, Németh Ákos a magyar útirajz irodalomba mélyed, Vincze Tamás a Nyugatban tervezett, aztán mégis elmaradt pedagógia vita történetét, Tóth Levente az egyházi karrierlehetőségeket a Bethlen családban veszi végig.

Határátlépések; igen, az Iskolakultúra oldalai épp azt a hagyományt kívánják megszólítani, újrahangolni, amely a kíváncsi és nyílt közösségek sajátja. Lehetne ilyen a magyar is. Erre biztatnak e tehetséges ifjak szövegei. Bennük talán még bízhatunk!

A Jelenkor szeptembere Makay Margitot búcsúztatja gyöngéden; Bertók- és Parti Nagy-verssel („most el / már évek óta elnek / már évek óta eltörött / a valóság nagy börtönőr / rúdvőlegény járókeret / viselte míg viselte”).

Tompa Andrea-regényrészlet – „orvospróza”.

Giambattista Basile Pentameron mesegyűjteményéből, a tizenhetedik századból, Király Kinga Júlia remekbe szabottnak látszó fordítása – ízes, vaskos, puffanó, fineszes fordulatok. Bővérű próza.

A Jelenkor inventáriumában avantgárd ék: Takáts József az említett hagyomány magyar történetének folyamatosságáról, illetve megszakítottságáról értekezik (Avantgárd utazások), mialatt az előbb mellett érvel; a hatvanas évek végének irodalmi avantgárdja többközpontúsága mellett, Tolna és Méliusz nyomába szegődve az Újvidék-Párizs és a Bukarest-Újvidék hálójában. Kulturális emlékezetünket ingerlő inspirációval próbára tevő szöveg, amelyet Tandori A zénóni avantgárd (Olvasói levél) című munkája követ, mi más lenne, mint rendhagyás, alanyi jog: „Végezetül: én sosem voltam avantgárd. Se Aunt Vardág, Vargád. Vargáné, aki káposztát főz, s orra/kontya alá üt a gőz.”

A Jelenkor helyzetét épp a jelenkor nehezíti, semmi paradoxon. Reméljük, névsorolvasáskor, mint eddig is, ha nevét mondjuk, kezét felemeli és jelzi: Jelen!
Kortyot rá!

A Vigilia (2011/9) nem először vág bele, hogy a kereszténység fogalmát és gyakorlatát rekapitulálja, ezúttal értelmiségi aspektusokban: „A magunk módján kell eljárnunk a társadalmi konszenzusteremtésben: a participáció logikája szerint; a megmondás helyett a mindenkori partner igényeit kalkuláló ajánlattételre volna érdemes törekednünk. És ez bizony az interkulturáció meghaladását is jelenti.” (Horányi Özséb)

A tárgykörben még Mezei Balázs, Heidl György, Gáspár Csaba László és Lázár Kovács Ákos kísérlik meg újraérteni a keresztény értelmiségi önazonosságot; szövegeik feltétlen erénye, hogy azokat a keresés igénye jellemzi, az ortodox evidenciákat kérdésessé tevő nyugtalanság.

A Vigiliában hosszú ízlecsengésű interjú Kemény Istvánnal, mondanánk, amennyiben sommelier-k volnánk, Kemény István pedig egy nemes bor. Ínyencek vagyunk csupán, Kemény István meg nemes alakja irodalmunknak, ez a beszélgetés ismételten igazolja ízlésünket: „A Búcsúlevélben provokatív kérdéseket tettem fel: lehet-e még szeretni Magyarországot? Van-e nekünk még egyáltalán hazánk?  […] A legegyszerűbb mindig a másikban keresni a hibát. Egy rossz házasságban a házastárs a bűnös, egy csalódott, fáradt társadalomban a másik oldal. Van egy olyan érzésem, hogy ez van benne a Nyakkendő című versben, hogy egy társadalom úgymond elromolhat két (húsz? Kétszáz?) ember gyűlöletén, mint egy házasság. Pillangó-effektus. És ott a válás. Csakhogy a társadalomban a válást nem válásnak nevezik, hanem polgárháborúnak.”

A Vigilia végén dokumentumok az Egyházügyi Hivatal forradalom utáni „működéséről” illetve recenziók nem utolsó sorban Ricoeur Egészen a halálig című kötetéről Görföl Tibortól, aki „esetlen kudarcnak” ítéli a művet.


A Kortárs „őszi tárlata” mindenekelőtt és elsősorban Marno János és Radics Viktória levélváltás-formájú eszmecseréjével kecsegtet. A megszólalások különböző regiszterek között oszcilláló játékteret bővítenek-tágítanak, egy azonban bizonyos: Marno és Radics nem átall a kérdezés filozófiai alapbeállítottságához visszakeresni, és bár következtetéseik olykor nárcisztikusan kérlelhetetlenek, mégis bennük van az az üdítő és felelősséggel telt attitűd, amely nem pusztán a „kéznél lévővel” foglalkozik, hanem felmondani kész a bennünket sokszor fojtogató egyhangúsággal körülölelő publicisztikus nyelvet és észjárást. A gyermek Peter Schreier Bach-kantáta-éneklésétől Merlau-Pontyig, a disznótor metafizikus távlataitól az oltár profanitásáig cikázik Marno és Radics, az olvasó pedig szellemi háromszöggé alakíthatja dialógusukat.

A Kortársban még Novotny Tihamér ef Zámbóról és egy vitára hívó kritika Sturm Lászlótól György Péter Apám helyett című kötetéről. Az ilyen mondatok például: „Mifelénk a holokauszt mellett leginkább a világháborúk, Trianon és a kommunizmus jelent egész társadalmat átfogó szenvedéstapasztalatot. Vajon ezek passiótörténete (illetve elmondhatatlansága) miért nincs úgy kidolgozva, mint a holokauszt filozófiától filmig, remekműtől giccsig, országépítő hősiességtől holokausztiparig nyújtózó univerzuma? Manipuláció? Ezt a lehetőséget se legyintsük el könnyedén (hiszen az ’összeesküvés-elmélet’ mellett gyakorlata is van az összeesküvésnek), de vegyük észre a feladatot: történelmi traumáink sokoldalúan mély érzékelése identitásképző erő lehet". Mennyi tudásszociológiai, emlékezetpolitikai, hagyománybeli réteg húzódik két mondatban?! Mennyi gyanakvás, frusztráció, vád a jóindulat és kritikai tárgyilagosság igénye mögött?! Lehet elemezni.

Végül, szép és erős zárlatként „kiterítve” a Holmi, amely Margócsy István Petőfi-, vagyis Az Apostol-dolgozatával vesz lendületet, a Petőfi-recepciót elemző oldalakkal, amelyekből kiderül, ha az említett mű nem az ideológiai haszonszerzés martaléka, a Petőfi-értelmezés, a Petőfi-világ jelentésgazdagsága egészen más hangsúlyokat kaphatott volna: „…, ha Az Apostol […] radikális poétikai megoldásai is megfontolandó és esetleg követhető kezdeményezésnek minősülnek […], akkor a XIX. század második felének teljes irodalmisága (vagy annak legalábbis legitimálós ideológiája) másként alakult volna.”

Aztán Takáts József újráz a Holmiban a magyar karakteri szentimentalizmusról a férfi-nő metafora-oppozícióban értekezik Kölcsey nyelv- és fogalomhasználatának tükrében. (Politikai nyelvek a ’Nemzeti hagyományok’-ban)

Tatár György Az arc elrejtése - több szellemi központú erőtér: Kabbala és Midrás, Sholem és Kierkegaard. Istennel szemben sosem lehet igazunk. Tatár az egyik legkiválóbb esszéista filozófus, a zsidó-keresztény tradíció „médiuma”, még inkább: Stalkere: minden alkalommal az élő hagyományra értelmezően mutat.

Solymosi Bálint-regényrészlet: Tanyán. Már a cím is! Hogy ennyire egyszerűen is lehet. Puszták népe, avagy Thoreau a nyolcvanas évek végi Magyarországon.

Borbély Szilárd verse: Ikarosz a lakótelepen – a szent és a profán istenkísértése nem először Borbély lírájában.

A Figyelőben Pór Péter Tandori Úgy nincs, ahogy van című pontvers-kötetéről és kapcsán: széles körű panoráma az életműről, jelentős állomás a Tandori-recepcióban.

Hát körülbelül így, véreim, ebben az októberben!
A lapidomár ezúttal is, igen, emelt fejjel búcsúzik: a szellem, a gondolkodó remény, még mindig „a házban van”! És leszni fog!


Jánossy Lajos

Módosítás dátuma: 2011. október 16. vasárnap, 15:34
 

Copyright © VEGA 2000 Bt. & Iskolakultúra