„Szókratész védőbeszéde” Szubjektív jegyzet Hoffmann Zsuzsanna Antik nevelés című könyvéről PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Trencsényi László   
2011. május 29. vasárnap, 12:49

A Hádészba költözött szerzők nem szoktak vitába szállni utókorukkal. Helyettük műveik beszélnek, s az utókornak joga e műveket reflektálni, kritikával illetni. A tudományos világban elhallgatni őket nem való.
Nehéz helyzetben vagyok, hiszen a Szerző, akinek műve „érdekében” szót emelek, hozzám közelálló személy. Ráadásul semmiképpen nem tekintem magam klasszika-filológusnak (legfeljebb a neveléstörténet iránt élénken érdeklődő pedagógiai kutatónak), a tudományos diskurzus etikájában ez a megszólalás már végképp amolyan „határeset”. Nagyon vártam Hoffmann Zsuzsanna új kötetét azt remélvén, hogy szintézist teremt a „klasszikus” pedagógiatörténeti kánon (hazánkban jelesül Fináczy) és az új – akár nemzetközi irodalom szemléletmódja, eredményei között.
E reményemben többszörösen csalatkoztam. S mint Trencsényi-Waldapfel Imrének – halála után évtizedekkel közreadott - jóformán egyetlen par exellence neveléstörténeti munkájának szerkesztője (gyorsírásos jegyzetből rendeztük sajtó alá a kéziratot a kilencvenes évek végén) mégiscsak szót kérek. Talán megindulhat egy kis vita is.
Nem azt kérem számon Hoffmann Zsuzsannán, hogy  lényegében változatlanul „lépett abba a folyóba”, melyet Fináczy Ernő korszakos műve vájt. Lelke rajta, üzenet-értéke is lehet, hogy egy konzervatív tradícióhoz, konzervatív diskurzushoz  tér vissza. Tudományos etikáját illetően tartom furcsának, hogy mindezt úgy teszi, mintha Trencsényi-Waldapfel Imrének szóban forgó műve 1998-ban nem jelent volna meg az OKKER Kiadónál (Előadások a görög nevelés elméletéről). Még a szakirodalom-jegyzékben sem méltatja a művet említésre. (Megjegyzem az OKKER-kötet függelékében feltárt újabb hazai és nemzetközi szakirodalom egyikét sem hivatkozza. Tán nem is olvasta őket?)
Mi tagadás, az előszót író Pukánszky Béla elegáns gesztust tesz – mind a neveléstörténet tudományának, mind Hoffmann Zsuzsannának, hiszen tételesen felidézi a Fináczy-utáni hagyomány fontos opuszait, de a máskor oly figyelmes szegedi professzor maga is segíti a dezinformációt. Vitathatatlan az a mondata (10. oldal), hogy e művek magukon viselik koruk „mentalitásának jellemzőit”. (NB melyik művek nem: ha Fináczy másik kötetében a folyam-menti kultúrák „tanító házaitól” vonja meg iskolamivoltukat, akkor azzal érvel, hogy ezekben úgymond mindenféle életkorúak, felnőttek is tanultak, s nem mutattak olyan szervezettséget – értsd évfolyam-osztály szerkezetet. Mihez kezdene ezen érveléssel a „lifelong learning” szemléletmóddal, s a Herbartot tagadó differenciálást, egyéni tanulási utakat hirdető pedagógiai gondolkodó?) De a tiszteletre méltó szegedi professzor laza eleganciával az ötvenes évekre datálja a Trencsényi-Waldapfel előadásokat, miközben az előszó világossá teszi (Előadások a görög nevelés elméletéből.  3. oldal), hogy mindez 1967-ben zajlott. Lényeges évtized ez a jeles ókortörténész életművében is! S a „korszellemet” illető utalással csupán azt emeli ki a műből, hogy elsősorban a „materialista forrásokat” dolgozta fel. Ennél egyébként még adott kontextusban is többről van szó! A Démokritos-i tradícióban az „emberi természet”  teljességére figyelő hagyomány kezdeteit mutatta ki, azt a hagyományt, mely a reneszánsz epizóddal Vittorino da Feltré-vel, tán Rabelais-val folytatódik, s egyenesen Rousseauig ér (hogy aztán „Rousseau köpönyegéből” milyen pedagógiai hagyomány búvik elő, azt már a reformpedagógiák történetéből tudjuk. A Rousseau-i hagyományról egyébként 1962-ben a Magyar Tudományban Pedagógiai gondok és gondolatok címen publikált esszét). A Démokritos-i szál felmutatásának jelentősége megítélésem szerint nem lebecsülendő: annak bizonyítéka, hogy a nevelésről gondolkodó emberi gondolat a kezdetek óta párhuzamos szálon fut: a Platóntól, Szókratésztől egyenesen Herbartig húzódó (részben erőteljesen intellektuális, részben meglehetősen voluntarista szál mellett letagadhatatlanul ott van ennek alternatívája is!)
Térjünk vissza Hoffmann Zsuzsanna írására. Fináczyhoz hasonlóan ő is óvatos a nem filozófiai diskurzusban írt szövegekkel szemben, míg Trencsényi-Waldapfel fő kutatásmetodológiai nóvuma volt, hogy az antik dráma egész univerzumát emelte be a neveléstörténeti források közé – egészen a humanista tradíciókat folytató újkomédiáig, Menandroson át Terentiusig. Ez – ismétlem - kutatásmetodológiailag is fontos, napjaink narratíváiig ívelő teljesítmény.  Ez az interdiszciplinaritás, vagyis a közvetlen filológiától ellebbenő drámaesztétikai elemzés vezetett el Trencsényi-Waldapfelnél a Felhők, az Aristophanés vígjáték közismert szónokversenye, az Igaz Beszéd és Hamis Beszéd párbajának Fináczytól eltérő értelmezéséhez. Eszerint a szatíraíró a szatíra műfajának megfelelően korántsem „konzervatív” vagy éppen „progresszív”. Nem ez a világnézeti állásfoglalás a dolga (im. 13. oldal). Kitarthat az új Antik nevelés szerzője a Fináczyhoz vezető értelmezés mellett, ám meg nem történtté tenni, hogy nagy filológiai apparátussal ezt azóta valaki cáfolta már, enyhén szólva nem való.
De ugyanígy fontos – Hoffmann Zsuzsanna által csak érintőlegesen említett gondolat a „paideia” (a latinul humanizmusnak nevezett) fogalom megjelenése és értelmezése a hellenisztikus gondolatok közt. Hogy a „neveltség” kifejezés szinonimája a görögséghez méltó emberségnek, nos e felismerésnek messze vezető neveléselméleti következményei lehetnek. (Megjegyzem, e gondolat Trencsényi-Waldapfel Imre egész életművében vezérfonal volt a harmincas évekbeli „Európai öntudat filológiája” című írásától az 1948-ban született „Humanizmus és marxizmuson” át.)
Ugyancsak mai fülünkkel figyelhetünk fel a Themisztoklésről származó adatra a Kynosargés-i gymnaseionról, ahová – Heraklésnek a „fattyú” istennek védelme alá – a „hátrányos helyzetű” gyerekek (előkelő szabad görög törvénytelen gyermekei) járhattak, mígnem a Themisztoklésszel szolidaritást vállaló társai „sikkből” elkezdtek ide járni, megteremtvén a „komprehenzív iskola” archetípusát (17. oldal.). Erről Hoffmann Zsuzsanna nem szól, hiszen Fináczy sem tette.
Ismétlem. Akár vitatkozhatott is volna az általam felidézett, Pukánszky Béla szavaival „a kor mentalitását” őrző munkával.
De hogy eszébe sem jutott idézni őt!...

Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés. Iskolakultúra Könyvek, Veszprém, 2009.


 

Copyright © VEGA 2000 Bt. & Iskolakultúra